A rajz mint műfaj megítélése ingoványos terep, akár egészen tág társadalmi vélekedésekről van szó, akár a szűken vett művészeti közegről beszélünk. Emögött nem az áll, hogy valaki vitatná annak „fontosságát” – éppen ellenkezőleg, talán kissé túl lett hangsúlyozva az évek során, hogy „le dessin est la probité de l’art,” hogy „a művészet becsülete a rajzon áll vagy bukik,” ahogy Ingres fogalmazott. A dolog ugyanis mostanra kontraproduktívnak bizonyult: attól, ami ennyire alapvető, hajlamosak vagyunk elvárni, hogy alap legyen – amire aztán építeni lehet. A rajz lassan az alkotás alfája lett a köztudatban, viszont elvesztette ómegaságát, ami alatt azt értsük, hogy a tervezőgrafika mellé lett rendelve, vagyis a megvalósítás fontos, de nem feltétlenül megmutatásra érdemes előzményévé vált. Ezen nem sokat segít az sem, hogy a műfajnak relatíve egyszerű anyagszükséglete van, márpedig a konzervatív-klasszikus gondolkodás ragaszkodik ahhoz, hogy a művészeti értékhez hozzáadnak a „nemes” anyagok, illetve a papír és a vászon tartóssága közötti különbség tovább erősíti azt a benyomást, hogy a rajzok nem az „örökkévalóságnak” készülnek – tehát nem „komolyak”, inkább csak vázlatok.
A grafikusok többsége persze ellenzi ezt a főleg érdektelenségben kifejeződő degradációt – bár vannak, akik már internalizálták azt: ha nem is konstruktivisták, de mindenképp konstruktívak lettek. A külső értékek hozzáadása (a más műfajok szabályrendszereinek elfogadása és működtetése) látszólag a becsület visszaszerzését célozza, valójában azonban bebetonozza azt, hogy a rajznak valami másra kell hasonlítania, hogy önmagában „érvényes” legyen – így önmagukat zárják ki a l’art pour l’art dimenzióból. Nehéz intellektuális vitát folytatni olyasmiről, aminek kommunikációja leginkább legyintő kézmozdulatokban és csendes fejrázásokban történik – többnyire ezekkel reagálnak a fővárosi galeristák, ha papírmunkákat akarnak náluk kiállítani, és így mondanak udvariasan nemet a befektetésre vadászó gyűjtők, ha rajzokat ajánlanak nekik. A nonverbalitás egyébként természetes is a helyzetben, hiszen nem annyira konkrét érvrendszerek ütközéséről, mint inkább kimondatlanul örökített meggyőződésekről van szó.
Éppen ettől érdekes Gallov Péter (1984) munkássága, különösen a 2021 júniusában rendezett önálló kiállítása, melynek a PINCE adott otthont. Gallov ugyanis egy kvázi installációvá rendezte rajzait és tárgyait, amely éppen annyira burkoltan bírálja a grafikát érő lekezelő ítéleteket, mint amennyire burkoltan azok jelen vannak. Vagyis elhagyja a frontális vita terrénumát, mely egyébként sem bizonyult eredményesnek az elmúlt pár évtizedben, és jelzéseknek keresztül fejezi ki álláspontját. Amellett, hogy így végre a két fél ugyanazon a nyelven (nem) beszél, az is szerencsés, hogy a művészet visszatalált a megmutatáshoz a leírástól, ami lehetővé teszi, hogy a konceptualizmus hidegsége nélkül folyjon elméleti diskurzus a műfajiságról.
A LavaNest című kiállítás sehol nem mondja ki nyíltan, hogy a rajz művészeti hierarchiában elfoglalt szerepéről (is) szól: nincs erre utaló állítás sem a falszövegben, sem a megnyitó beszédben, hiszen a koncepció nagyon is személyes – erre még vissza fogunk térni. A rendezés azonban árulkodó, ha jobban megnézzük. A térben egyszerre vannak jelen a ropogósan fehér papír és szénfekete grafit kontrasztjából születő részletgazdag rajzok (ZuZuFu, 2020; A Hajsza/The Chase, 2021), absztraháltan és animizáltan kerekített kerámiatálak, melyekben védelmet jelentő textil őrtüzek égnek (FuFu bowl, 2021), a képregények robbanásainak formavilágát idéző polcok (KaBoom), a keleti küzdősportok eszközeiből merítkező pálcák (Bo), és egy filccel bevont matrac, melynek lángmintája a kétezres évek esztétikájára emlékeztet. A tárgyak együttesen értelmezendőek, így adnak ki egy föld alatti barlangot (a PINCE valóban egy pince), egy belső világot.
Két dolgot érdemes észrevenni, mielőtt beszippantanak az őstörténet képi metaforái. Egy, bár a rajzok tartják a szemmagasságot, taktikusan magasabbra vannak installálva, mint a tárgyak. Könnyű ebben ráismerni arra, hogy a grafikus, még ha ki is próbálja másban a kezét, azért a rajzait értékeli legtöbbre. Kettő, ami az első észrevételből következik, a rajzok és a tárgyak megférnek egymás mellett, vagyis a ceruza nem csak tervezésre való, a vázlatnak nem kell valamivé fizikailag átlényegülnie, hogy létezésében legitimálva legyen – a különböző médiumok egyenrangúak. Van némi fanyarság abban, hogy ez az üzenet a felszín alá van rejtve a ki-nem-mondással, mintha az értő szemek közös, belső poénja lenne, ami különösebben nem meglepő, hiszen Gallovra jellemző a humor, olykor egészen az infantilizmusig is elmerészkedik.
A LavaNest tulajdonképpen egy élettér, azon belül is egy menedék, a meditáció és a regresszió helye. A lecsendesedésre szükség is van, mivel az elképzelt zug egy vulkán kürtőjének mélyén található – Gallov a nyugvás és a pezsgés ellentéteivel játszik, ahogy érzelmi életének elemi aspektusait az őstörténet vadonjához hasonlítja. A végeredmény mégsem zabolátlan, inkább csak szélsőséges, ugyanis a technikai igényesség, a precizitás kölcsönöz az egésznek valami kifinomultságot: a vadember maszkja alól felsejlik a civilizáltság. A dolog persze kétirányú, az aprólékos, monoton munka nyugtató hatású, illetve a képszervező elemek nemcsak a kompozíciónak, hanem az alkotónak is adnak bizonyos keretrendszert, aminek nekivetheti a hátát, ha meg kell birkózni az ösztönökkel.
A Hajsza/The Chase című triptichont (a narratíva mellett) az erővonalak tartják egyben, a repülő angolnából kicsapó villám, az ősmadár szárnyainak íve és a vulkanikus hegyek meredélyei egy W-t rajzolnak ki, ettől lesz több síkon is dinamikus a kép. Az üldözési jelenet már önmagában is szürreális – másmilyen persze nem is lehet, hiszen Gallov művészete az önanalízisen és a magánmitológián alapszik, ebből következik metaforikus jellege, ami ragályosnak tűnik: Tayler Patrick „Kettéhasítani a délután csendjét. Kalandozások Gallov Péter hófehér lapjain” címmel írt lírai gondolatfutamot a 2020-as munkákról az Artlocatorra. A szürreális hatás akkor kapaszkodik csúcsra (vagy válik igazán humorossá, vagy közönségessé, vérmérséklet kérdése), mikor rájövünk, hogy a pterodaktilusz-szerű lény éppen könnyít magán – ez egyébként visszatérő motívum Gallovnál, apró legyei is rendszeresen hagynak maguk mögött ösvényeket (The Land of Whatever, 2022).
Gallov (most már) bátran döntögeti annak tabuit, hogy mit szabad a jó ízlés határain belül ábrázolni – akár arról van szó, hogy vázlatfüzetében felbukkan egy büdös kutya, akár arról, hogy a LavaNesttel mintegy zárójelbe teszi a rajz műfaját övező véleményeket. Humorának nagy része ebből a pikírtségből fakad, meg abból a biztonságból, amit a regresszió és a környezete nyújt neki: hol a párjára utal egy hajgombóccal (Pizza Bowl with Hair Berry, 2022), hol a baráti- és alkotóközegére egy megosztott pizzával (BadPizza, 2022), hol a gyerekkorára egy kitömött kajmánnal. Ugyanaz a közösségi élmény köszön vissza ezekben, mint ami az installáció belsős poénjában bújt meg. Ez abba az irányba mutat, hogy a társas és magányos lét között is olyan átszelhető szélsőségek vannak, mint a nyugvás és a pezsgés között, elvégre ugyanúgy lehet csendben meditálni, mint közösen enni.
Az utolsó észrevétel a rajz műfajához Gallov kapcsán az, hogy bár sok munkája csak egy vázlatfüzetben nézhető meg, azok mégsem vázlatok. Kész vannak a szó minden értelmében: nem elsietett skiccek, nem durva emlékeztetők, nem félbehagyott tervek, hanem kisméretű műalkotások, melyek rátaláltak médiumukra – az önanalízishez illik egy naplószerű tálalás. A vázlatfüzet önmagában nem annak jele, hogy valami a fióknak készül: jelenthet annyit is, hogy nem érvényesülnek a művészeti világ komplexusai.