Interjú
FŐNÖK A LÉPŐ!
Dóra Ádám: Chunky Steps sorozat 2021.
kérdez: Farkas Laura / válaszol: Dóra Ádám / fotóz: Dóra Ádám / 2021. 09. 01.
Dóra Ádám képzőművész legfrissebb, Chunky Steps sorozata a karantén alatt született. A megváltozott világ kényszerűen alternatív irányba terelte az alkotások megjelenítését de mi a bezártság és kérdőjelek ellenére szerettük volna egyben, térben látni és láttatni az újonnan létrejött munkákat. Műtermétől séta távolságra az ideális helyszínt megtalálva létrehoztunk egy pop-up kiállítást aminek hátteréről és dokumentálásának folyamatáról beszélgettünk.
Chunky Steps sorozatodban az egyetlen fellelhető motívum a cipő, pontosabban a sneakerek. Miért esett a választásod az emberi tárgykultúra ezen funkcionális elemére?
A sorozat alapötlete, a tájba belelépő vagy épp magára hagyott sneakers cipő, a pandémia kezdetén született. Miközben egyre nagyobb távolságtartás vette kezdetét, a közterek kiürültek, jobban kezdtem fókuszálni az utcán elhaladó emberek megjelenésére, öltözékére. Számtalanszor arra lettem figyelmes, hogy a természeti környezetünkkel valahogyan mindig ütköztetésbe kerül egy művi felület, valamilyen technikai anyag, amelynek formavilága – a szintetikussága ellenére – organikus motívumokból is táplálkozik. Ez a furcsa viszonyrendszer arra vezetett rá, hogy ezekben a nagyon profán tárgyakban elkezdtem egy nagyon erős korrajzot felfedezni.
A sneakerek jó példái annak, ahogyan a magas kultúra lecsorog a fogyasztható elfogadottságig. Esztétikai minőségükbe szándékoltan tartoznak a furcsa formák és a harsány színek, ezek együttes eredménye, hogy feltűnően mesterségesek. Előző sorozataidban az elemi kontrasztok vizsgálata, az épített és mesterséges viszonya, illetve a képi elemek közötti feszültség megjelenítsén volt a hangsúly, hogy formálódott ez a jelen munkákban? Illetve dekódolnád kérlek a forma és szín választásaidat?
Az ábrázolt tárgyak formai, színbeli tulajdonságai, mesterséges mivoltuk erősen konfrontálódik a természeti környezettel, ebben is utal az előző sorozatomra, korábbi munkáimra ez a projekt. Ezeknek az elemeknek a kiválasztása elsősorban intuitív módon történik, majd a nézegetés, gondolkodás közben megnyílnak mélyebb jelentésrétegek is. Például a korábbi munkáimon megjelenő levélszerű motívumok a szabásmintákon visszaköszönő organikus formákkal jól megférnek, de a felhők és a fehér habszerű ‘chunky’ talpak is egy számomra erős festészeti dialógusként hatnak. A Mountain Sneaker például egy stilizált, vulkanikus hegységre emlékeztető lábbelit idéz meg.
A saját személyes élményeim vizsgálata, feldolgozása foglalkoztat, ezt érzem hitelesnek. Egyszerre hat rám a jelenkori festészet új figuralitása, de a technológiai fejlődésre és a digitális képalkotásra relfektáló absztrakt praxisok is. Ezek tükrében vizsgálom, értelmezem a munkásságomat.
A hétköznapi, egyszerű élet jelenségei épp olyan fontos inspirációs forrásként szolgálnak, akár csak a különböző művészet- és kultúrtörténeti visszacsatolások. Igyekszem a festészeti tevékenységemet többféle konceptuális irányból megközelíteni.
Egy sok elágazással tűzdelt útként tekintek a műtermi munkára, ahol a különbőző folyamatok során valami kikristályosodik. Megnyílnak újabb kapuk, és a festőn múlik, hogy belép-e rajta, meddig időzik el, és mit szeretne ebből a néző számára megmutatni. Hiszem, hogy a rátaláláshoz előbb el kell tévedni. A véletleneknek nagy szerepe van, csak fel kell őket ismerni, tudni kell kezelni a váratlan helyzeteket. Ez az egyik legizgalmasabb része a tevékenységemnek.
Mesélnél a Chunky Steps technikai megoldásairól?
Számomra a hagyományos táblakép adja meg azt a tágasságot, amelyben az elképzeléseimet a legjobban sikerül megfogalmaznom. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a XXI. századi technológiákból, illetve a digitális képalkotás adta lehetőségekből pont az az anyagi érzékenységi faktor hiányzik, amelyre szomjazom. Az emberi mozdulatok rögzítésére, az időbeliség ilyenfajta megélésre a festészet a legkiválóbb médium. Adott egy négy odalról behatárolt, sík fehér felület, amelynek a tágasságát a mai napig felfoghatatlan értelmezni, és folyamatos feladat elé állítja az embert, hogy ezt az egységet megbontsa, belakja.
A képek pamut, illetve len vászonra készülnek. Kétféle festéket használok, a különböző anyagi minőségek megjelenítése érdekében. A matt akrilfesték szentetikus mivoltjából kifolyólag a mesterséges kepi elemeket, illetve egységes felületeket ezzel az anyaggal alakítom. Fontos szempont a száradás gyorsasága is, hogy újabb rétegek kerülhessenek a felületre, egy nap leforgása alatt is.
Az organikus, transzparens, mélységeket érzékeltető rétegeket olajfestékkel festem, amelynek a száradása hosszadalmas, miközben, ragacsos, nyúlós, testes anyaggal van dolgom. Ebből kifolyólag sokkal több gesztus kifejezésére alkalmas. Az ecsetnyomok, irányok jól megfigyelhetők száradás után is. Ezek mellett az olajjal festett felületek folyamatosan mozgásban vannak, öregszenek, repedhetnek, sárgulhatnak, még a legmagasabb minőség esetén is. Ezek a folyamatok izgalmas hatással lesznek a munkák jövőbeni alakulására, amelyek az alkotói szándékom tudatos részét képezik.
Ezek a tárgyak direkt „bunkóra” lettek tervezve, azonban arcbatoló jellegük kizárólag az emberi kapcsolati hálóban értelmezhető, csak attól érdekes, hogy milyen identitást vagy státuszt fejeznek ki. Jelen divatosságuk a viselőnek egyediséget kölcsönöz, mondhatni menő ilyet hordani. Mennyire volt hatással ez a tény erre a sorozatra? Te milyen más tartalmi megközelelítést tapasztaltál a munkák készítése közben?
A művészetemben igyekszem mellőzni a társadalmi és politikai kérdések firtatását, pontosabban nem szeretnék értékítéletet, álláspontot megfogalmazni. Számomra a festészet dimenziói teljesen más érzékenységi terepen mozognak.
Az persze tény, hogy ezek a tárgyak magas státuszszimbólummal rendelkeznek, miközben a tömegkultúrából érkeznek. Különböző beárazásokkal, más-más anyagi és szellemi szinten élő embercsoportokat céloznak meg.
A ‘bunkóság’, a trash, az ugly dolgok fetisizálása nagyon kortárs jelenség a tágan értelmezendő, globális vizuális kultúrában. Képzőművészként folyamatosan figyelem más vizuális területek, például az öltözködési kultúra alakulását. A leisurewear és techwear darabok ma dominálnak számos nagynevű divatcég kínálatában, gyakran kombinálva formális, üzleti, alkalmi viseletekkel. Ezek a kontrasztok üdítő ispirációként hatnak rám, és felfedeztem bennük azokat az elemi kérdéseket, amelyek korábbi szemlélődéseim és kutatásaim alapját képezték, például a Natura Architektura vagy a Breakwaters sorozatomban.
Az hogy emberként a testünkön olyan szintetikus darabokat viselünk, amelyek organikus elemek leképezéseiként is értelmezhetők, számomra nagyon izgalmas képi tematikát adott a sorozathoz. Eközben nagy kockázatot éreztem abban, hogy ennyire profán tárgyakat ábrázoljak fő motívumként, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt években művészetem inkább a hétköznapi értelemben vett absztrakt festészeti hagyományok irányába mozdult el.
A munkákat egy ipari telep parkolóházában installáltuk és dokumentáltuk, hogyan rezonált szerinted a tér a festményekkel?
A helyszín választás szerintem több tekintetben is izgalmas kihívás volt: Mivel nem egy hagyományos white cube térben lettek installálva, így a művek újszerű kapcsolatba kerülnek különböző ipari felületekkel, színfoltokkal. A gipszkarton falon megjelenő fehér kenések teljesen véletlenül kerültek izgalmas dialógusba a festményeken megjelenő felhők architekturájával.
A képek nem a megszokott módon lettek a falra akasztva. Egy fotózás során több módon, különböző felületeknek támasztva, belógatva, a helyszíni adottságokra reflektálva ‘sakkoztunk’ a műtárgyakkal. Ez az aktus a táblakép tárgyi jellegét is kihangsúlyozta, hiszen méreteik, helyfoglalásuk is a befogadási élmény részét képezték.
Első gondolatom a sorozatról az volt, hogy korábban természeti és építészeti ihletésű munkákat készítettem, majd jött a pandémia és ezekbe a képterekbe beleléptek ormótlan lábbelik, amelyek ‘parkolnak’ valamilyen éteri közegben. Egy- egy darab megidéz más bumfordi tárgyakat is például a Rotated Step, vagy Bulldozer, amelyek festésekor – a kilencvenes évek elején születettek által biztosan jól ismert – Monster Truck-ok jutottak eszembe. Ilyen értelemben a parkolóház közege erősen kapcsolódik a lehetséges asszociációkhoz.
A kiállítás címét, How Now közösen választottuk. Reflektál egyrészt a munkákat átlengő várakozó hangulatra illetve az általunk felmerült kérdőjelekre a sorozat bemutatását illetően. Így utólag mit gondolsz a reprezentáció ezen formájáról és az egész élményről?
Szerintem az előző kérdésben taglalt gondolataim is kapcsolódnak a címadáshoz, illetve maga a Pop-Up jellege a fotózási eseménynek, amelyet tulajdonképpen csak mi ketten: művész és kurátor láttunk élőben.
Az időzítés, a helyszín és a megvalósítás is számomra formabontó élményt adott, amely új munkák és projektek létrehozására ösztönöz. A reprezentáció szokatlansága új gondolati síkokat nyitott meg bennem. Bízom benne, hogy a táblakép fogalmának jelenkori definiálásához is adalékként szolgálhat ez a projekt.
DÓRA ÁDÁM – How Now
kurátor: Farkas Laura