Mód
FOTOKOREOGRÁFIA
Avagy a gondolat ámokfutása Pap Vanda csendéleteinek kapcsán
szavak: prokvera / képek: Pap Vanda 2021. 08. 31.
Hogy a pillanat meddig feszíthető ki, az csak azon múlik, hogy a fénykép mikor sárgul el teljesen, vagy hogy a külső vinyó mikor megy tönkre. Ez persze csak egy ideje van így, előtte kizárólag a tökéletlen emberi emlékezet, és ennek írott, festett, stb. kinyilatkoztatásai tároltak minden múlandót.
Az ember birtoklási vágya a csendéleteken jól nyomonkövethető. Az első, Caravaggio nevéhez fűződő realisztikus natura morta típusú csendéletek még tele voltak vallási szimbolikával és attribútumokkal, amiket később a németalföldi csendéletek világa váltott fel, melyekre inkább a földi javak, a bőség megjelenítése volt jellemző. Egyfajta státuszszimbólummá változott egy jól megfestett fürt szőlő az aranykupában. A hirtelen meggazdagodott gyarmatosítók hogyan máshogy is menthetnék fel önmagukat felhalmozott kincseik súlya alól, mint hogy művészetté alakítják azt?
Tárgyaink meghatároznak minket, és korrajzzal is szolgálnak. Apám műanyag villája vagyok. Ezen kívül az is vagyok, amit megeszem, tehát túltermelt hús és avokádó is vagyok. Ami pedig azt jelenti, hogy a bőségtál ikonográfiája desztillálódik, minden átlagos magyar családban 4 helyett 8 főre főznek egy átlagos vasárnapi ebédkor. Be akarunk kebelezni mindent: ételt, akaratot, pillanatot, élményt.
És akkor itt van a kortárs fotográfia, ami megfogja a csendélet hagyományát, meg úgy általában a tárgyakhoz való viszonyulásunkat, és fenekestül felforgatja. Pap Vanda, jelenleg Ausztráliában élő magyar fotós is azon az elven működik, hogy ú, de jók a fények, leszaladok egy almáért a boltba, meg izé…melléteszem mondjuk a fürdőrucim. Amit viszont elkap, az egyáltalán nem tűnik esetlegesnek, még kevésbé bekebelezőnek.
A képeken szereplő tárgyak nem attribútumok, hanem az erős ausztrál napfényben fürdőző éppen ottlevők. Vanda nem keresi a lehetőséget egy koncepcióhoz, hanem a koncepció találja meg őt, és nem kerít hatalmába senki semmit. Ez már első ránézésre is szembe tűnhet, szerencsére rengeteg tér ad értelmet a témáknak. A megragadott pillanat felkínálkozik, megrázza a fenekét, engedi, hogy megpaskolják picit, de aztán hálátlanul tovább is rohan, mint egy valamire való macska.
Hagyjuk magunkat elragadtatni: gondoljunk arra, hogy minden tárgy egy történés is egyben, vagyis az anyag csak az energia pillanatnyi megtestesülése, mely folyton mozgásban van. Ebből az következik, hogy minden kompozíció igazából egy koreográfia.
Tárgyaink koreografálásánál létrejön egy kettősség, pontosabban paradoxon, még pontosabban átverés. Vanda képeit nézegetve gyakorlatilag elhitetjük magunkkal, hogy pillanataink kiszámíthatóak, hogy a létünket és identitásunkat körülhatároló matériát mi rendezzük be, ki, le, fel, meg, el, át, rá, ide, oda, szét, össze, vissza. Na de mi van a gravitációval? A nap mozgásával? A szél erejével? Mi is csak az előbbiek bábjai vagyunk, így egyszerűen be kell látni, hogy a létra alján állunk, és pont ezért ér ennyit egy-egy jól sikerült fotó.
A ritka pillanat olyan becses, mint az egzotikus, kihaló félben lévő vadállat. Éppen ezért, a hagyományos csendélet végletekig elrendezett mivolta okafogyottá vált, a majdnem-spontaneitás oltárán feláldozódott. A javak profán bemutatása sok esetben átcsapott egyfajta visual storytellingbe, eltávolodott a kiszámíthatótól a kiszámíthatatlan felé.
Vanda vizuális naplóját megtalálhatjátok itt: https://www.instagram.com/vanda_pap/