A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Doktori Iskolája minden év végén kiállítást rendez a doktoranduszok munkáiból. Idén ez kevesebb offline figyelmet kapott, mint általában, ezért a helyzetet ellensúlyozva a Hozzárendelés című tárlat anyagát itt, online formában is közöljük. Az esemény kiemelt funkciója a Helen Bitter nevű DLA-s zine-sorozat Posztfakt című számának bemutatása volt. A füzet a kiállítás mikrokozmikus léptékű változatának is tekinthető, hiszen abban szintén a kiállító művészek lépnek sajátos – kölcsönös kisülésekkel és összecsengésekkel jellemezhető – párbeszédbe. A projekt mögötti elképzelésekkel kapcsolatban Zsin Bencét, a kiállítás kurátorát kérdeztük.
Mi volt a koncepció kiindulópontja a Hozzárendelés című kiállítás tervezésekor?
Zsin Bence: Ez egy csoportos kiállítás, ahol nagyon különböző művészeti gyakorlatokról beszélhetünk, ráadásul két egymástól különálló (és nem éppen letisztult) tér állt a rendelkezésünkre. A műtermek bejárásakor fogalmazódott meg az elképzelés, hogy mindenki rendeljen hozzá az alkotásához valamit abból a közegből, amiben a műve megszületett. A szellemi és materiális háttér meghatározó jelentőségéről van szó. A művész megmutat valamit az alkotás hátterében feszülő kapcsolódási pontokból, összefüggésekből. Az, hogy mit és milyen formában, az teljes mértékben az alkotókra volt bízva.
Az intézményi alapú csoportos kiállítás nem egyszerű műfaj. Milyen heterogén művészeti célkitűzések ütköznek a kiállításban?
ZS.B.: A műfaji sokszínűség előnyére is válhat egy kiállításnak, ha az alkotások egy meghatározott szempontrendszer mentén, illetve helyspecifikusan kerülnek válogatásra. Ebben az esetben nem erről volt szó, így nehézséget okozott az olyan egymástól távol eső technikák egy térben való bemutatása, mint például a videóinstalláció és a kerámia. A koncepcióból kiindulva a hétköznapi tárgyak sokrétű jelentéstartományának vizsgálata viszont megfelelő kohéziós erőt jelentett a kiállítás esetében. Számomra ezek az összecsengések és párhuzamok azok, amelyek a valódi tartalmát adják a kiállításnak.
A hozzárendelés szóban mintha benne lenne a művészet és a művészeten kívüli, inspirációt nyújtó világ kapcsolata, de akár a különböző művészek közötti együttműködésekre is gondolhatunk. Volt az intuíción túl valamilyen elméleti megközelítés, ami hatott rád a koncepció kialakításakor?
ZS.B.: Őszintén szólva nem. Nyilván a kiállítás rendezőelvét meghatározták az olyan művészettörténeti előképek, mint a readymade, vagy az újrealizmus képviselőinek alkotásai és folytathatnánk a sort napjainkig. A koncepció kialakítására sokkal inkább hatott az a szituáció és problematika, amivel szembe kellett nézni egy szemeszterzáró, csoportos kiállítás kapcsán, aminek a fő funkciója a reprezentáció. Rossz döntés lett volna egy olyan stratégia felállítása, ami túl specifikus elvárásokat támaszt az alkotók irányába, így blokkolóan hat. Ez a keret azonban elég tág volt ahhoz, hogy mindenki kényelmesen elférjen benne.
Az idei őszi restart paranoid időszak, a szokásos körülmények nem adottak. Milyen volt ebben a helyzetben kurátorként dolgozni? Mit jelentett most számodra a kurátori szerep: kötelező kör vagy lehetőség a többiekkel intenzívebben együtt dolgozni?
ZS.B.: Igen, a körülmények sem segítették a közös munkát. Sok alkotóval nem is sikerült személyesen konzultálni. Számomra a kurátori szerepkör alapvetően mást jelent, vagy mást is, mint amire ebben a szituációban lehetőség nyílt. A körülmények nem tették lehetővé, hogy megfelelőbb helyszínt találjunk a kiállítás számára, illetve, hogy egy egységesebb anyag érdekében több figyelmet és energiát fektessünk a művek kiválasztására. Ennek ellenére azok a célok, amiket kitűztünk magunk elé megvalósultak, és születtek olyan alkotások is, amik a körülmények ellenére, erre a kiállításra, és a koncepciónak maradéktalanul eleget téve valósultak meg. Nem mondanám tehát, hogy kötelező kör volt, de alapvetően azt is tudtam, hogy sok munkával jár és valakinek felelőséget kell vállalni érte. Abszolút lehetőség a többiekkel való intenzívebb együttműködésre.
Virtualitás, valós tér, vidék, Budapest, külföld. Te mit gondolsz a helyszín szerepéről? Van a művészetközvetítési folyamatokban elakadás?
ZS.B.: Én a műalkotással való személyes találkozás erejében hiszek, ami sohasem lesz felcserélhető, de megközelíthető sem más alternatívákkal. A külfölddel kapcsolatosan azt hiszem nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy bármit nagyon állítsak. Viszont a vidéki – akár marginális helyszínek – szempontjából meghatározó élményeim vannak. Az én szememben óriási értéke van, ha valaki vagy valakik képesek a művészet eszközeivel újraértelmezni és feltölteni egy kiüresedett vagy elrejtett, de mély tartalmakat magába hordozó helyszínt és párbeszédet tudnak kezdeményezni az ott élő emberekkel. Engem ennek a lehetősége sokkal mélyebben inspirál, és inkább feladatomnak érzem, mint a művészeti közegeken belül diszkurzusokat folytani. A fővárosi mainstream művészeti helyszíneken általában idegenül érzem magamat, azt hiszem ez személyfüggő és egyaránt szól az ember adottságairól és korlátairól. Mindenki menjen abba az irányba, amerre az inspirációja hajtja, aztán vagy talál ott valamit vagy nem.
Általában szkeptikusak szoktunk lenni a bebetonozódott struktúrákkal szemben. Szerinted mi teszi relevánssá a DLA-képzést a mai magyar képzőművészeti közegben? Milyen szellemi, művészeti alternatívákat tud felmutatni?
ZS.B.: Szerintem a DLA-képzést önmagában relevánssá teszi pusztán az is, hogy célkitűzést jelenthet a graduális hallgatóknak, mivel nagyon nehéz a pályán maradni. Nekem legalábbis egyfajta támpontot jelentett, hogy van hová igyekezni. Alapvetően lehetőséget biztosít, hogy egy fiatal művész folytassa az alkotást és a lehető legmesszebbre jusson az alkotói folyamatokban és elméleti téren is. Tehát a pályánmaradás alternatíváját mutatja fel sokaknak.
Te magad festőművész vagy, illetve részvételi alapú, szociálisan érzékeny munkáidat is ismerjük. Ebben a kiállításban tud érvényesülni a te sajátos művészeti szemléleted?
ZS.B.: Nem a saját művészeti szemléletem érvényesülése lebegett a szemem előtt, de biztos hatott valamennyire a személyem a kiállításra. Ahogyan már mondtam, a szituációra kellett megoldást találni. Emellett azt gondolom, az én munkám is megtalálta a helyét a közös egészben.