Interjú
NEM AKAROM MÁSNAK MUTATNI FOTÓIM ALANYAIT, A BENNÜK REJLŐ SZÉPSÉGET SZERETNÉM MEGRAGADNI
Interjú Sutus Fanni fotográfussal, a Magnolia Studio alapítójával
kérdez: Pertics Flóra / válaszol: Sutus Fanni 2020. 05. 16.
Nosztalgia, elvágyódás, éteri jelenetek. Sutus Fanni fotói időutazásra invitálják a nézőt egy olyan világba, amelyben lelassul az idő, összemosódik álom és valóság, múlt és jelen keveredik egymással. Fannit a pillanatok valódi szépségének megragadása vezérli, finom stílusa és minőség iránti elkötelezettsége egyedi látásmódján átszűrve szigetet képez a digitális képáradtban, lelassulásra késztetve a befogadót. Az analóg technika iránti szerelemről, művészi és divatfotózásról, valamint az idén megalapult Magnolia Studio-ról beszélgettünk.
Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással, hol képezted magad?
Sutus Fanni vagyok, portré-és dokumentum-fotográfus. Körülbelül tíz évvel ezelőtt szerettem bele ebbe az önkifejezési formába, olyannyira megtetszett, hogy ebben az irányban tanultam tovább. Miután elvégeztem az Alternatív Közgazdasági Gimnázium kétéves felnőttképzését alkalmazott fotográfia szakon, Angliába költöztem, ahol dokumentum- és riportfotográfus diplomát szereztem a Londoni Művészeti Egyetemen. Jelenleg Budapesten élek és alkotok, de évente többször ellátogatok Londonba és Csehországba, egyrészt felkérésre fotózni, másrészt képzőművészeti foglalkozásokat tartani.
Főként analóg technikát használsz. Digitális géppel egyáltalán nem is dolgozol? Miben nyújt számodra többet a filmes fényképezés? Milyen gépet használsz, van kedvenc eszközöd, ami hatással van képeid stílusára is?
Körülbelül nyolc évvel ezelőtt nagyítottam le az első fekete-fehér képemet, majd később olyan régi családi tekercseinket ástam elő, amelyek labort sosem láttak. Ezeket a filmeket még a nagypapám testvére fényképezte, és rengeteg emléket megőriztek számunkra a 60-as 70-es évek mindennapjaiból. A sötétkamrában minden egyes kép előhívásakor gyermeki izgatottsággal vártam, mi bukkan elő. Olyan volt, mint valami időutazás. Azt hiszem, ezekben a hetekben dőlt el bennem, hogy fel akarom fedezni ezt a világot, de már a saját szűrőmön keresztül.
Különösen izgalmas, hogy számomra több jelentésréteget hordoz ez az analóg világ, a mai napig tart az iránta való szerelem. Nyilván nagyon erősen vonz ez a személyesen meg nem élt múlt, a családomhoz köthető nosztalgia, a vágy arra, hogy minél többet kiderítsek róla. Mindeközben egy olyan képi világot tudok megteremteni a saját jelenemben, ami a bennem lejátszódó érzéseket idézheti meg a szemlélőben. Ma már szinte csak analóg fényképezőgépekkel dolgozom, azonban vannak olyan jellegű munkáim is, amikor digitális gépet használok, mert a megrendelő igényei ezt diktálják. Ez azonban egyre ritkábban fordul elő, szerencsére éppen az én képi világom miatt keresnek fel. Többféle fényképezőgépet is kipróbáltam, tehát sok mindenből áll össze a portfólióm. Mostanában egy Pentax 6×7-es gépet és egy Canon ae-1-et koptatok, szigorúan fix gyújtótávolságú objektívekkel. Legtöbbször a klasszikus 35 és 50 milliméterest használom. Munkákhoz mindig a megbízható Kodak Portra és Fuji Pro filmekkel dolgozom, míg személyes sorozatokhoz kísérletezgetek lejárt vagy speciális filmekkel is. Szinte mindig természetes fényeket használok, és kihasználom a helyszín és időjárás adottságait, rugalmas vagyok ezen a téren.
Miként lehet érvényesülni analóg fotósként 2020-ban a nagyvilágban és miként itthon? Vannak olyan megkeresések, amikor kifejezetten az általad alkalmazott technika számít, vagy elsősorban képi stílusod hozza a megrendelést?
A legtöbb megkeresés a képi világomhoz kötődik, ami persze végső soron magához a technikához visz el. Abszolút optimistán állok a jelenlegi helyzethez, látom és tapasztalom, hogy kezdenek megcsömörleni az emberek a folyamatosan eléjük toluló digitális és telefonnal lőtt fényképektől. Nagyon sok család, zenész, alkotóművész keresi az egyedibb, átgondolt képeket, ők nem bánják, hogy ilyenből óhatatlanul kevesebb készül. Végtére is mindig az után vágyódunk, ami kiemel, különlegessé tesz bennünket, és én éppen ezt adom nekik.
Pár évtizede még az analóg volt az átlagos, most viszont már inkább kuriózumnak számít. Emiatt kapcsolódik hozzá némi nosztalgia, de egyben útkeresésnek is tűnik. Mit gondolsz erről? Mi a filmes fényképezés huszonegyedik századi üzenete, köze van esetleg a slow life szemlélethez?
A korosztályom és a még fiatalabb generáció abszolút fogékony rá és befogadó, talán éppen azért, mert tudat alatt ők is vágyódnak azután a bizonyos régmúlt után – és amennyire lehet, szeretnének egy letűnt világba csöppeni, ha csak pillanatokra, egy fotó erejéig is. Egyetértek azzal a felvetéssel, hogy ez is egyfajta módja lehet a ‘slow living’ tudatos, kreatív megvalósulásának, és ezért is mutatkozik iránta fogékonyság. Sokkal tervezettebbnek, pontosabbnak kell lennie a képanyagoknak, és tisztán olyan fotók születnek, amelyeket biztosan nem fogunk törölni az archívumunkból. Jelenleg azon dolgozom, hogy újra megszerettessem itthon az emberekkel az analóg fényképészetet, és hogy megmutassam az okostelefonon túlmutató fényképezés értékeit.
Képeid a divatfotózás és a művészi fotózás közötti határvonalon lebegnek. Feminin és lírai atmoszférája van a fotóidnak, egyedi és karakteres pasztell színpaletta jellemzi őket. A helyszínek és a modellek is álomszerűek, a törékeny lányok erőteljes hatást keltenek a nézőben. Hogyan jellemeznéd a stílusodat? Miből és miként inspirálódsz?
Amikor egy portré- vagy divatfotózásra készülök, a tervezési folyamat közben mindvégig nyitottan állok minden olyan körülmény elé, amelyet nem tudok befolyásolni, kifejezetten szeretem, ha kihívások elé kerülök a terepen. Szabad teret engedek a modelljeimnek, hagyom, hogy különböző pózokat próbáljanak ki, akár játékosak is legyenek. Ezt a fajta látásmódot a dokumentum-fotográfia világából és a sokévnyi utcai fotózás során megszerzett tapasztalataimból építettem fel. Ezek mellett nagy hatással volt rám Clémentine Schneidermann és Charlotte James munkássága is. Rettentően izgalmas, ahogy a divat és a szociofotó közötti határokat el-, vagy éppen összemossák munkáikban. Diplomamunkámat Nagy Britannia alapítványi szervezésű, önbizalom-fejlesztő szépségversenyének közösségéről készítettem, ez a téma azóta is foglalkoztat, többször is visszalátogattam hozzájuk és tervezem folytatni is a sorozatot. Talán éppen ez a projekt alapozta meg a jelenlegi látásmódomat, azóta sem akarom másnak mutatni fotóim alanyait, sokkal inkább a bennük rejlő szépséget szeretném megragadni.
Egyéni fotós projekted mellett elindítottad a Magnolia Studio-t, ahol esküvői szolgáltatást kínálsz, ám szokatlan módon, analóg technikát alkalmazva. Mekkora stábbal dolgozol? Milyen felszerelést használsz?
Igen, idén végre útjára indulhatott a Magnolia Studio. Fő profilja a képzőművészeti igényű esküvői fotók készítése azok számára, akiknek fontos, hogy a megkapott képanyag minden egyes darabja valódi és elévülhetetlen értéket hordozzon, kicsit az öröklétnek és nem a pillanatnak szánva azokat. Azt szeretném, hogy amikor előveszik ezeket a fotókat, éppen olyan hangulatba kerüljenek, mint egykor, mintha egy időkapszulát nyitottak volna ki. Jelenleg egyedül dolgozom, de tervezem egy csapat kiépítését a jövőben. Szeretnék fejlődni, hozzám hasonlóan gondolkodó emberekkel együtt alkotni, valamint lehetőséget adni tehetséges magyar fotósoknak. Hiszek abban, hogy amivel foglalkozom, az egy fontos kincs, amellyel értéket adok az embereknek.
Sokan az esküvőt egy olyan eseményként fogják fel, amelynek egyetlen pillanatát sem szabad elmulasztani, és ahol mindennek tökéletesen kell sikerülnie. Az esküvői fotózás mint üzletág szárnyal, rengetegen dolgoznak a szakmában. Hogyan lehet egy olyan szemlélettel érvényesülni, ami éppen a véletlenek játékán alapul, és ahol nem lehet ezer képet ellőni a biztonság kedvéért?
Valóban egy olyan esemény megörökítéséről beszélünk, ahol sok a kihagyhatatlan és fontos pillanat, azonban megfelelő technikai és szakmai tudással, megbízható eszközökkel és tapasztalattal ezek elkapása egyáltalán nem a véletlen műve. A végeredmény ilyenkor is a fotóson múlik. Ha nem így van, nem beszélhetünk profizmusról. Minden az ő döntéseitől és felkészültségétől függ, kezdve onnan, hogy milyen kamerát választ, egészen addig, hogy melyik fotólaborra bízza a negatívokat. A digitális esküvői fényképezés elkényelmesítheti a fotóst. Persze én sem vagyok kivétel, amikor ezzel a technikával dolgozom, magam is hajlamos vagyok a szükségesnél több képet ellőni. Viszont amikor harminchat képkockám van, akkor sokkal átgondoltabban komponálok és türelmesebb vagyok, kivárom a legmegfelelőbb pillanatokat. Ugyanúgy folyamatosan résen vagyok, azonban ilyenkor szigorúbban szelektálok, megfontolom, mi kerüljön a tekercsre. Mivel hidat szeretnék képezni a modern technológia és filmes világ között, szolgáltatásaim között elérhetőek digitális esküvői csomagok is analógkép-kiegészítésekkel.
Kiknek ajánlod az analóg esküvői fotózást?
Azoknak a pároknak, akik szeretnek művészeti elemeket belecsempészni az életükbe, és akik különleges, egyedi fotókon szeretnék viszontlátni magukat és szeretteiket sok év múlva is akár. Elérhetővé teszem az analóg technika, a vintage szerelmesei számára is a magas színvonalú esküvői- és portréfotózást. Mindezt olyan képeken keresztül, amelyeket a divatos szűrők helyett a valódi fény jár át, örökre magába zárva azt.
Milyen távlati céljaid vannak, hova szeretnéd eljuttatni a most futó projektjeidet, és tervezed-e már a következőt?
Először is a Magnolia Studio-t szeretném fejleszteni és bővíteni, emellett mindenképpen folytatom kreatív, kollaborativ projektjeimet más művészekkel és közösségekkel itthon, Csehországban és Angliában. Szeretném, ha legalább alternatívaként jelen lennének az esztétikai finomságot és valódi értéket képviselő fényképek, szemben a fogyasztói társadalmat elárasztó rengeteg, később soha elő nem vett fotóval.