Beszámolás
RAJZOK KINT ÉS BENT
Elhangzott: Gaul Péter: HOME című kiállításán
szöveg: Imreh Sándor / kép: Lázár Eszter / helyszín: ffrindau galeri / 2021. 12. 09.
Helyváltoztatást sétálva, vagy gurulva végezni a nagyvárosi forgalomban, majd az otthon melegében olvasni automatikus tevékenységeink hátterében álló hatalmi szándékokról, közösségi reakcióink tervezettségéről, újra és újra igazolva láthatjuk általános dualista világképünket. Az anyagi és a lelki létezésben a szellem igazodik a géphez, de a gép a szellem nézőpontjából definiálja önmagát.
A mérleg nem pont kiegyensúlyozott, de a legfélrevezetőbb volna ezt a kétpólusú világot úgy szemlélni, mintha az egymással szembehelyezkedő felek nem lennének hatással a másik fél létezésére, cselekedeteire.
kint – bent, világos – sötét, nyilvános – privát, pro – kontra, bal – jobb, orbán – gyurcsány …
E kifejezések csak párban léteznek. A skála két végpontja között (az aktuális)ÉN döntöm el, hogy hányasra értékelem érzelmi viszonyomat az adott kérdésben, így válok a harmadik szereplővé. A döntéshozóvá. Főszereplőnek is képzelhetem magam, hisz a döntésem nélkül egyik érzet és egyik gondolat sem jön létre, de lehetek a hordozó is, a keret, mint egy városi struktúra az embertömegek számára, ahol mindenki egyenként megtalálja a maga helyét.
A gondolat és a tapasztalat, azaz az elmélet és a gyakorlat is két egymásra ható véglet. Lehet úgy is létezni, hogy csak teszem, ami jön, úszom a flow-val, nem nézek a mélyére, és úgy is, hogy még a levegőt is fiziológiai folyamatként, tudományosan alátámasztva veszem … A városban mondjuk egyre nehezebben, de azért próbálkozom. Szokom a villamoson az emberszagot, a kipufogókból ömlő szmogot, a csörgedező hugypatakok és az odaperkelt gyroshús szagát. Amikor beszívom a levegőt, kapok valamit a körülölelő ambivalens nagyvárostól, pont csak annyit, ami életben tart. Amikor pedig kilélegzem, én adok. Amit adok, az az, hogy együtt létezem, érzek, gondolok, mozgok, kommunikálok, hatást gyakorlok a történetfolyamra.
Gaul Péter is ezt teszi. Örül, hogy ÉL és figyelheti ezt a világot. Rácsodálkozik a zónázó vasút hatalmas száguldó tömegére, a tömegközlekedés sok-sok részletből összeálló egységes hálózatára és az utazók bágyadt tárgyszerű jelenlétére.
Rendelkezésére állt itt egy tér, a ffrindau galeri, amiben átad nekünk valamit önmagából. Most is rajzokon keresztül. Ezek azonban, a korábbi utcai látványból inspirálódó rajzaihoz képest egyet léptek befelé. Egy belső világ terébe. Abba a térbe, ami egyre kevésbé kapaszkodik a látható világ elemeibe, ki-kitekint még a szoba ablakából és nem létezne nélküle és nélkülünk, jelenlevők nélkül sem, de figyelmet egyre inkább a benti mozgások irányítják.
Egy térbe invitáltak minket, ami pont a belépésünk pillanatában teremtődik. A kiállítás látszólag ad-hoc berendezése, a véget nem érő örök „utolsó simítások” tevékenysége fogad. Kapunk valamit készen, de mégis mi jelenlévők hozzuk létre a teret. Mi, – akik idebent vagyunk – fogjuk fel, hogy mi történik épp és ezzel a nyitott állapottal hatunk is történésekre.
Ez a mi, a társadalom – hasznos, vagy haszontalan, (ez ízlés kérdése) – tagjai által meghatározott, közös terünk most.
Az ember számára a TÉR a határai miatt létezik. Most itt vagyunk ezek között a falak között, átszeltük a várost, hogy itt lehessünk. Átjárunk a privát és a nyilvános térjellegek között, így lehetséges, hogy pont a nagyváros közterein vonulhatunk a legkönnyebben vissza a privát szférába, hiszen ott könnyű, a sok közömbös tekintet átnéz úgyis rajtunk. És milyen furcsa, hogy látszólagos magányunkban, de a kibertér nyilvánosságában, vagy akár kisközösségekben, az előítéletekkel, megfelelési kényszerekkel küzdve pedig jóval kevesebb privát pillanat marad átélhető. A nyilvános jelenlét fizikai magányunkban sem hagy tehát békét, a láthatatlan nyilvánosság ott zsizseg a hónunk alatt, ne is legyenek kétségeink. Na jó, persze jobb nem általánosítani, mindenki kivétel, csak próbálok mindennapi életvitelünk és a rá vonatkozó gondolataink paradox kapcsolatára világítani…
Ezek a rajzok, firkák a pillanat intimitását adják. Utólag. Sehol a művészi egó, sehol egy kurátor által előre megfejtett divatos témakibontás, amikhez random kortárs művek rendelhetők illusztráció gyanánt. Itt a tér van, az űr; benyomások, jegyzetek a helyről, ahol létezünk. A kültér élményei most idebent vannak, és széttegelni egy utcatáblát, vagy felkapni és idehozni, nagyjából ugyanaz a folyamat: egy előre nem tervezett reakció, hirtelen felindulásból elkövetés, egy nem túlcizellált falfirka. Tandori szavai szerint pedig a falfirkák „igaz-és-esetleges-eredetű dolgok”, „nem mindenségesítendő, nem kell abszolútummá tenni. Nem cél …, nem fogadó, hanem az út a fogadók közt.” És ez az út és az utazás a legfontosabb.
Számomra itt minden mű rajznak minősül. Egy readymade, egy a mellettünk elzúzó, világ leghosszabb villamosának kirakatban tükröződő impressziója, – vagy nem az, nem tudom, de mintha az lenne – , a komponálatlan mobilfotók és az asztalra dobott minimalista firkálások egyaránt. A rajz, „az elhagyás művészete”, az elsuhanó gondolatok lejegyzése. Nincs szükség kifejtésre, kidolgozásra, mert mire az elkészülne, már fejben rég a következő ötlet után vagyunk százzal. A működésük elve teszi tehát rajzzá mindazt, amit itt látunk. Ez így van kész. Kérdeztem pár napja Pétert, hogy mikor nyilvánítja késznek egy rajzát, azt mondta, hogy amikor megunja. Ez akkor max. 2 perc, gondoltam akkor, hiszen itt nem látunk piszmogást.
És ez azt jelenti, hogy itt csupa olyan mű elérhető, amit ő már un? Vagy a megunás előtti utolsó pillanatban száll ki és az a tizedmásodperc már hibahatáron belül van? Vagy az elkészítését unta csak meg és azért rápillant később néha-néha? Neki vajon mi a viszonya a saját gondolatrészeiből összeállított egységhez? Nem vagyok biztos abban, hogy ugyanaz, mint nekem/neked/neki/nekünk/nektek/nekik, úgyhogy ezennel célba is értünk, miénk itt a tér, kezdjünk beszélgetni!
Gaúl Péter: Home, ffrindau galeri 2021.